Több jó oldala is van, azon kívül, hogy talán egészséges, láthatok sok mindent, amit autóból sosem vennék észre.
Embereket, állatokat (néha a kettőt egyben is... :), hangulatokat, pillanatokat...
Az egyik kedvenc főszereplője a reggeleimnek egy Down-kóros kisfiú.
Nem tudom, mennyi idős lehet, Ők olyan kortalanok számomra.
Tippem szerint kb 14-15 lehet.
Már egy ideje figyelem, mert minden reggel egyedül sétál az iskolába. Nagyon ritkán lehet beteg gyermeket egyedül látni, de Ő még is minden reggel egyedül bandukol.
Bandukol a kis hátizsákjával, mindenkire ránéz és közben még is, mint ha mindig le lenne hajtva a feje...
Az egyik reggelen feltűnt, hogy egy pitypangot visz a kezében. Fogja, szorítja, büszke a szerzeményére, úgy tűnik.
Azóta már megfigyeltem, hogy minden nap visz egy pitypangot a kezében reggel!
Minden áldott nap pitypanggal a kezében sétál, egyedül, vagyis... dehogy is egyedül! A pitypang-barát minden alkalommal mellé szegődik, és kíséri útjára a kisfiút.
Kíváncsi vagyok, hol kerül a kezébe és azután hol végzi a pitypang, miután beér az intézménybe a kis főhősöm...
Valahogy nem hiszem, hogy a kukában... talán a tanítónéninél, talán egy kislánynál, vagy a legjobb barátjának viszi? Ez még rejtély, de talán egyszer megkérdem Tőle...
